VINCELLÉR IMRE
(Baja,1953 május 6.)
Vincellér Imre képein különleges, nehezen megfesthető hangulatok és szellemi tartalmak formálódnak képi látvánnyá.
A homogén, szinte monokróm felületet képező atmoszférából, éles, szinte egy karcolótű vékony vonalaira emlékeztető, finom ecsetvonásokból álló, áttetsző, szellemtestű figurák emelkednek ki. A tér, a háttér áthatol a testeken.
Az időben a testek, a figurák anyagtalanná, sziluettekké válnak. Kontúrjaik elmosódnak, formájuk még éppen csak dereng, jelenlétük már csak éppen kézzelfogható. Időnként különös és bizarr álmok és emlékképek, sejtelmes látomások jelennek meg. A testek és a környezet határai elmosódnak, a formák áttetszőkké válnak. Áttünések térben és időben.
A múlt ködén személyes, családi vagy a művészet történetének emlékképei tűnnek át. Tisztelet az elődöknek a családtagoknak és a szellemi elődöket jelentő művészeknek. Azonban soha sem esetleges, tünékeny pillanatképek ezek. Inkább lenyomatai egy régmúlt, de értékeit visszavágyó és óhajtó, a kontinuitást, az ember belső szükségszerűségeit kereső belső világnak. A régmúlt korokat már csak egy-egy alak vagy tárgy képes felidézni. Olykor csak egy régi nagykarimájú kalap, egy sétapálca vagy egy hangszer fizikális jelenléte marad meg az utókor számára.
Ezek a képek egy eltűnt, de újra létezni vágyó világ töredékiből és lenyomataiból állnak össze. A kérdés az, hogyan élnek tovább ezek az állandóan jelenlévő, jelentéssel és jelentőséggel bíró fragmentumok a mi időnkben. Talán éppen a töredékesség adja magának a válasznak a banalitását is. Így válik a hangvétel olykor ironikussá. Ez utóbbi motívum a művészet történetéből már jól ismert. Jelentése az élet múlandóságára utal, csakúgy, mint egy zenei hang is szinte megfoghatatlanul, keletkezése pillanatában elszáll. A képen a zenekari muzsika hangjait egyébként sem halljuk, minden csak sejthető és látszólagos. Furcsa egy zenekar ezekkel a hangszerekkel. A tagok egy része muzsikál csak, igazából nem is figyelnek egymásra.
Vincellér Imre képeinek ez a hangulati jelleg adja lényegi elemét. Ami nincs meg, nem létezik, nem a fizikai világot jelenti, azt csak sejteni tudjuk – emlékképek borongós homályából, valamint a fantázia és képzelet együtteséből jön létre.
Kettősség jellemzi, az idilli és a nyugtalanító együttes érzése. Mint ahogy egy lenyomatban is az eredeti tárgynak a negatívja van meg, annak fordított képét mutatva.
A képeknek azonban nem az elrettentés vagy a meghökkentés a céljuk, hanem sokkal inkább egy régmúlt harmóniának a keresése. Groteszk figurái mindenfajta szélsőségek nélkül figyelemfelkeltőek. Nem a kép banalitására hívják fel a figyelmet, hanem ennek a képnek a valós világban érzett hiányára. Ez az ellentétpár, a disszonancia, realitás és irrealitás, egyszerre keresni és megmutatni szándékozik. A lenyomat az emlékezést segíti, a felejtést gátolja. Figurái sohasem passzívak, vagy bizonytalanok. Kertben ülő alakjainál is érezhető valamiféle szellemi és érzelmi síkon mozgó aktivitás.
Vincellér Imre célja, hogy a képein felderengő helyzetek, szituációk, hangulatok – amelyek például Krúdy autentikus közvetítése által ismertek, átéltek vagy átélhetőnek véltek – ne csupán emlékképek lenyomatai maradjanak, hanem azok újra életszerű élménnyé váljanak. Így minden képzeletbeli mellett ott sejtjük a valóságot, a vágyott valóság bizonyos formáit és képeit. Egy olyan furcsa, nyugtalanító, de megnyugvást kereső világ ez, amelyet a finom harmóniát elveszni látó félelem, az intellektus fegyelme és figyelme jellemez.
.jpg)
Vincellér Imre: Öreg táj
|
